Mesélj egy kicsit a betegségedről! Hogyan élted meg annak idején, és hogyan éled meg most ezt az állapotot? Mennyiben jelentett ez korábban problémát, azóta ez hogyan változott?

Köszönöm kérdésed, szerencsére nem vagyok beteg. Karácsony körül volt egy kis hörghurutom, azt utáltam, de már elmúlt. Szóval betegségem nincs – állapotom van, amit izomsorvadásnak hívnak. Azt, hogy melyik változat, sosem tudtam, mert nem érdekelt. Az orvosok se tudták sokáig, mivel kétéves koromban azt mondták anyámnak: „Fiatalasszony, próbálja ne nagyon megszeretni ezt a gyereket, mert 10 éves korára úgyis meghal.” Apám ezt olyan komolyan vette, hogy le is lépett, mondván, a neje korcsot szült neki. Mikor átvettem a József Atilla díjat, már bőgött a meghatottságtól, de én sosem voltam képes igazán szeretni az öreget azért, ahogy gyerekként rám tekintett. Anyám hamarosan új családot talált nekünk, aztán engem intézetbe adtak, Budapestről Debrecenbe, és attól kezdve végképp magamra voltam utalva. Én pedig, bár járni nem 15 tudtam, mégsem éreztem magam betegnek. Ezért tudtam elérni, amit elértem: sosem volt betegségtudatom, nem érdekelt, miért vagyok roki, én csak élni akartam. A katonai sorozásra is elmentem, hátha jó leszek háború esetén túsznak (Woody Allentől csórtam az ötletet), vagy ilyesmi, de elutasítottak. Ő bajuk, sokat vesztettek. Persze volt sok mélypontom, főleg lányok miatt. „Csak nem képzeled, hogy leállok egy nyomival?!” – ezt, és ennek finomabb-durvább variációit sokszor hallottam. Ez kicsit mindig letört, aztán mentem tovább, és mára nem egy gyönyörű, meg ilyen-olyan (rázós, fájó, húzós, titkos, zaklatott, drámázós, stb.) szerelem emlékét őrzöm, melyek hölgyszereplői egytől-egyig makkegészségesek voltak.

Persze akadtak olyan idők is, mikor meg akartam halni, úgyhogy veszélyesen éltem, őrültségeket csináltam, de valahogy mindent megúsztam. Annyira nem érdekelt a tolószékes mivoltom, hogy ezt a barátaimmal is elhitettem: többször előfordult, hogy nekem is hozták a széket a kocsmaasztalhoz, vagy rám kiáltottak: „Gyere már, mit tökölsz?!” – aztán kapcsoltak, hogy ők épp akkor egy lépcsősor tetején állnak, szóval… Egyszer egy színházban, ahol az esélyegyenlőség nulla fokon állt (sok van ilyen ma is), lépcsőfokból viszont volt vagy kétszáz, a haverok felkaptak tolószékkel együtt, és úgy vittek le a szünetben a büfébe, ahol a kiöltözött Bp-i úri közönség – meglátva minket – döbbenten és szörnyülködve hallgatott el. Az a CSEND ciki volt, ÜBERCIKI, még nekem is, hisz láttam az emberek arcán a gondolataikat: „Jaj, az a szerencsétlen nyomorék, hogy néz már ki.” Na, és ekkor, abban a fülzúgató csendben az egyik haverom egyszercsak sztentori hangon így kiáltott: „A KIRÁLY!”. Kitört a taps, a nevetés, a feszültség egyetlen pukkanással vált semmivé. Hát így: én nem vagyok beteg – az a beteg, aki annak lát.

Mesélj a feleségedről!

Noémi igazi csoda, a csodákról meg képtelenség mesélni, azokat (őket) csak csodálni lehet. Olykor keresgélem a hátán az angyalszárnyakat. Már nyomon vagyok, és biztosra veszem, hogy ott lesznek azok valahol, csak még kell egy kis idő a bizonyításhoz! Esetleg annyit a feleségemről, hogy valaha angolt tanított, most könyveket fordít, szerkeszt, továbbá könyvhagyatékokat szerez be az alapítványunknak, egyedül cipelve a hátán 10 ezres, könyvesbolttal NEM bíró (mer minek az? – kocsma van vagy húsz, a’ kell a magyarnak!) kisvárosunk egyetlen mozgó (képtelenek vagyunk megfizetni a bolthelységek bérleti díját) antikváriumát – plusz elvisel és jó sok szeretetben tart engemet, meg négy kutyát, két csincsillát és az egész háztartást. Ő hozott ki az öregek szociális otthonából, ahol harmincegynéhány évesen tengődtem, és immár több, mint tíz éve szeretjük egymást.

Hogyan kezdődött, alakult az írói, újságírói pályafutásod?

Nehezen. Intézetben éltem, úgyhogy a szakma nem ismert. Irodalmi rendezvényekre nem jártam (mindet lépcsős helyeken tartják, szerintem direkt! ), és nem is érdekeltem őket. Ha nincs ismeretséged kiadóknál, szerkesztőségekben, akkor kínlódás az egész. Nekem mázlim volt. Megírtam első regényemet, a KUCÓ-t, aminek kéziratát kölcsönkérte egy pesti barátom, Belányi Robi (szintén író) menyasszonya. Néhány hónappal később a csajnál házibuli volt, és valaki nagyon unatkozott, hát beleolvasott az éjjeliszekrényen heverő papírhalomba, majd egyszercsak felkiáltott: „Ez kurva jó! Ki írta?” Megmondták neki, ő pedig felkeresett a szociális otthonban – úgy hívják (ma is jó barátok vagyunk) az illetőt, hogy Mészöly Gábor, színházi dramaturg és író, aki segített kiadót keresni, majd később számos más munkába (tévésorozat, színház) is bevont. Lassan tehát beindult a dolog, bár eleinte sokat bér-íróskodtam: aprópénzért romantikus regényeket, horrort, meg hasonlókat írtam, persze női álnéven, mert azok az olvasók, akik ilyesmire gerjednek, csakis „nőtársaiktól” fogadják el a szerelem „hiteles” leírását – úgyhogy voltam én Alice Clever és Robina Mash is, bezony! Aztán elkeseredtem, hisz ez azért mégsem írói munka volt, úgyhogy tanácsot kértem kedves barátomtól, Müller Péter Sziámitól (akihez egy Sziámi koncert előtt pofátlankodtam oda, átadva neki a Kucó-t), és ő azt mondta: „Gyerekeknek még sosem írtál! Próbáld meg.” Így született a Gergő és az álomfogók c. regényem, ami akkorát durrant, hogy az MTI külön hírben közölte: a Pál utcai fiúk óta nem volt ekkora sikere magyar ifjúsági regénynek. Hirtelen felfigyelt rám a szakma, ezerfelé hívtak, és azóta (tíz éve) gyakorlatilag annyi a munkám, hogy ki se látszok belőle. Eddig több, mint 40 regényem jelent meg, de írtam tévésorozatokat, hangjátékot, tévéjátékot, színdarabot, rajzfilmet, musicalt a Gergőből Sziámival, és tavaly új mesejátékomat mutatták be a Pesti Magyar Színházban Almaszósz címmel, az Alma zenekar zenéjével. Most épp megint forgatókönyvet írok, osztán majd möglássuk.

Van-e olyan író, akinek a munkássága példaértékű volt a számodra?

Bohumil Hrabal. Tessék utána nézni, és vigyázva etetni a galambokat!

Milyen díjakat, elismeréseket sikerült kivívnod eddig?

Az olvasók figyelmét és szeretetét. Ez a legfontosabb. A második legfontosabb, hogy számos, általam nagyon nagyra tartott író is egyenrangú kollegaként tekint rám. Nyolc éve van egy havonta jelentkező irodalmi estem Tiszakécskén, Könyvkóstoló címmel, melyen a tényleg csodás közönség elé sikerült már elcibálnom egy-egy beszélgetésre a kortárs magyar irodalom legnagyobbjait, pl. Esterházy Pétert, Parti Nagy Lajost, Grecsó Krisztiánt, Háy Jánost… Nem sorolom tovább. Már kb. 80 író, színész, alkotó volt a vendégem, és ez nekem felér egy irodalmi nagydíjjal.
No, és persze kaptam IBBY- (az Év Gyermekkönyve a Nemzetközi Gyermekkönykiadók Tanácsának [Zürich] döntése alapján), Körtemuzsika- (az év legjobb gyerekkönyv szerzője) és József Atilla-díjat (az utóbbit még akkor, amikor nem a kormány, hanem a szakma dönthette el, ki kapja, tehát volt igazi értéke, nem úgy, mint ma) is, amiknek természetesen örültem, de… Higgyétek el, tényleg csakis az olvasók, és a szakma elismerése az, ami számít.

Mit tanácsolsz a mai pályakezdő alkotóknak?

Olvasni, olvasni, olvasni, írni, írni, írni, olvasni, olvasni, olvasni – naponta legalább 2-3 órát! Ennyi a titok. És ne regénnyel kezdjenek! Ez a mai kor legnagyobb írói ostobasága, és sajnos a nyerészkedő kiadók is ezt támogatják, pedig aki nem tanul meg rövideket (novellákat, cikkeket, esszéket, glosszákat) írni, abból soha nem lesz igazi író. Egy regény megjelenése még senkit nem tett valódi íróvá! Engem sem! A Kucó megjelenésekor én pontosan tudtam: most indulok el azon az úton, mely talán az „írósághoz” visz, de író akkor még bizony fikarcnyit sem voltam. Írónak lenni több, mint írni – ez életforma.

Van-e olyan műved, amelyik a legközelebb áll hozzád? (ha igen, melyik az és miért?)

A 9… 8… 7… sorozat, mert az csak látszólag fantasy – valójában a mai magyar valóságról szól. Aki érti – sokan vannak – az érti, aki nem – szintén sokan – az nem, és volt olyan gimi igazgató, aki betiltotta: nnna, ő tuti értette, hogy róla is szól!). Ráadásul a borítókon szereplő lány, IceCat nagyon jó barátom volt, de sajnos tavaly hirtelen és váratlanul meghalt. A könyv az ő emlékét is vigyázza, őrzi.

Mit gondolsz a mai társadalmi problémákról?

Ez nagyon szerteágazó kérdés, hisz ilyen alapon minden témát érintenem kéne. Az biztos, hogy szerintem az emberiség hatalmas társadalmi és öko katasztrófa felé sodródik, ám szinte semmit nem tesz ellene. A pénzéhes médiák ebben vastagon benne vannak, ahogy a politikusok is [akik a világ legfölöslegesebb és legsunyibb szakmáját végzik – nincs rájuk szükség, csupán élősködők, hisz helyettük szakmai bizottságoknak kéne dönteni minden fölött, mely bizottság tagjai átlag bérért dolgoznának: mindegy, ez nem az én dolgom, én csak megírom őket]. Szóval nagyon rossz az irány a világon, és idehaza is.

Az írás a Különleges Életek című folyóiratban jelent meg a Tégy Jót!® gondozásában.

Alapítványunk többnyire súlyosan fogyatékkal élő gyermekeket támogat.
Ahhoz, hogy mindezt zökkenőmentesen tudjuk végezni, nekünk is szükségünk van arra, hogy az anyagi hátterünk stabil legyen.

Kérjük, amennyire lehetőséged engedi, támogasd munkánkat, hogy még sok kis és nagyobb gyermek arcára tudjunk mosolyt csalni és jobbá tenni az életüket! Akár azáltal is, hogy segítünk enyhíteni a fájdalmukat és segítjük őket a küzdelmükben!

Banki utalás esetén az alábbi bankszámlaszámra utalhatsz:

Tégy jót a fogyatékkal élőkért Alapítvány

Bank neve: OTP Bank Nyt.
Számlaszám: 11734121-23501337
IBAN: HU78 1173 4121 2350 1337 0000 0000
SWIFT: OTPVHUHB

Közlemény: Adomány